1895-1944
Grafikus, Festőművész

  (1895, Nagyenyed - 1944, Budakeszi) Festő, grafikus   Dési Huber István "magafaragta" művész, autodidakta volt. Mint maga írja, nem voltak mesterei. Keserves sors jutott osztályrészéül, rövid életében "a társadalom különböző tájain" fordult meg. Léte értelmét a pártos művészetben látta. 1895. február 6-án született Nagyenyeden. Órás fia volt, de hamar megismerkedett a nincstelenséggel, iskoláit sem tudta befejezni. Fiatalsága Gorkijéhoz hasonlítható, mert a "nyers és vad élet" iskolázta, mint a halhatatlan orosz írót. Volt kifutó, pincér, ipari tanuló, élt szolgák között, de volt munkás és mint írja, "független csavargó" is.   A világháború után édesapja kis órásboltjában az aranyművességet tanulta meg, majd Pestre jött, itt lett ezüstkovács. A művészettel a Podolini-féle esti szabadiskolában kötött ismeretséget, de csak szabad idejében festhetett. Páratlan szívóssággal képezte magát festőművésszé és művelt emberré. Rövid művészi munkásságából éveket rabolt el a tüdőbaj is, a kórház és szanatórium, ahol egyre hosszabb időszakokat kellett töltenie. Hányatott életútján külföldre is eljutott, Itáliában is megfordult. Ott ismerkedett meg a rézkarcolás technikájával. Ez időben grafikáiból két ízben ki is állított. A viharos másfél évtized, melyben művészi érlelődése lezajlott, az európai festészet legkülönbözőbb törekvéseit mutatta. Maga így vall erről: "Egy munkássorból festővé fejlődő embernek a mai társadalomban végig kell járni a legkülönbözőbb stílusokat fejlődése során, mert iskolázottság híján csak így szívhatja fel a művészet korszerű kifejezési eszközeit; nem veheti át az előtte éltek eredményeit mestereitől, mint valami kezdő polgári festő, hanem állandó küzdelem közt, egyedül kell eljutnia hozzájuk." Testi-lelki gyürkőzésekben fáradhatatlan élete és művészete hitvallás volt a proletariátus mellett. A társadalmi igazságot akarta megmutatni az alkotás igazsága által. Festészete a kevés iskolázottság ellenére szigorú tartalmi és formai egységet mutat.  Nagyon tudatos festő volt. Mondanivalója parancsoló erővel kényszerítette a magyar és európai hagyományok mély átélésére, s egy árnyaltabb, "a dolgokat térben és időben együtt látó" szemlélet kialakítására. Festészete két élményből táplálkozik. Az egyik a társadalmi élmény: a dolgozó szegényemberek nehéz sorsa, kiszolgáltatottsága, a másik a festői: a természet összegezése Cézanne, a kubisták és az expresszionisták nyomán. Korai képeit erősen leegyszerűsített síkokkal határolt formarendben komponálja meg. Később formai eszközei gazdagodnak. Festményein mindvégig a küzdelem, a vívódás feszültsége érződik, amint a táj, a természet, az ember, a forma és a szín egységes, zárt kompozícióba kovácsolódik. Késői stílusa szélesebb, áradóbb; az érzelmeknek nagy szerepet juttat. Fanyar és nemegyszer disszonáns látomásait élete vége felé a színek kavargó, viharos izgalmával, szenvedélyes ecsetjárással örökíti meg. Fejlődését maga látja legtisztábban:  "Anélkül, hogy tudtam volna, Cézanne gyönyörű szavai lebegtek előttem: »Könnyed, színes logika lép közvetlenül a komor, merev geometria helyébe. Minden organizmussá válik, a fák, a földek, a házak... Új periódus valósult meg. Ez az igazi periódus, melyben már semmi sem csúszik ki, melyben minden tömör és folyékony egyszerre, melyben minden természetes. Csak színek vannak már és bennük világosság, a lény, amely azokat kigondolja, a földnek ez a fölemelkedése a nap felé, a mélységeknek ez a fellélegzése a szeretethez. Nagy szellem mutatkozna meg abban, ha valaki ezt a fölfelétörekvést egyensúlyozva mozdulatlanná tudná tenni a lebegés egy pillanatában és mégis rákényszerítené a nézőre a föllendülés lendítő erejét.« Cézanne-nak a levele, melyből ezt a részt idéztem, pár hónappal ezelőtt került kezembe és valóságos revelációként hatott reám. Azt mondta ki, ami bennem, mint törekvés, már jó ideje élt. Persze, amint ez már lenni szokott, nálam mégis valahogy más állott elő. Más élet, más indulat, más ritmus; ami ott könnyed, itt súlyos, nehéz, s ami ott folyamatos, áttetsző, itt szaggatott, szövevényes. A magyar temperamentum féktelenebb, szélesebben áradó, ritmusa ennek megfelelően szilajabb, rapszódikusabb. Több benne a disszonancia, a lefojtott érzelem, a ki nem mondott keserűség. Azt hiszem, képeimben mindez benne van, de benne van az a sok megoldatlanság is, ami lehúzza, komorrá teszi a magyar életet."   Festményei korán meghozták számára a hozzáértő kevesek elismerését, a várt anyagi siker azonban egész életében elmaradt. Festészetével csaknem egyenrangúak művészeti elméleti munkái, melyeket betegsége, ágyhoz kötöttsége során írt. Alig negyvenkilenc éves korában halt meg, 1944. februárjában. Mélyen etikus művészete és embersége példakép az új festőnemzedék számára.